Forróság csapott meg, ahogy kiszálltam a hűtött vonatkocsiból a tárnoki vasútállomáson - majd bele szédültem a nagy hőmérséklet különbségbe, de amint az agyam felfogta, hogy megérkeztem, hihetetlen kellemes érzés (büszkeség?) töltött el. Elővettem az otthon nyomtatott térképet, és elkezdtem felmérni a terepet. A leírás, amit a Futrinkások küldtek, részletes és világos volt, esélyem sem volt eltévedni. Ráadásul Tárnok sem egy akkora település, ahol nagyon el lehetne veszni, így bátran vágtam neki a Szív utcának, hogy onnan a Rákóczi útra térjek, majd a Határ útra, és elhagyva a négy évszak után elnevezett utcákat, végül a Lukács közbe térjek be.
Hosszúnak, sokkal hosszabbnak éreztem az utat, mint amilyen valójában volt, még csak negyed 11 volt, de a Nap már magasan járt az égen, és április utolsó napjához képest, hihetetlen erővel tűzött, már-már égette a bőrömet. A Lukács közbe térve egyből ott találja magát az ember a lovardát határoló kerítésnél - a lovak békésen, olykor-olykor felnyerítve sétálgatnak szabadon, füvet legelészve, farkukat csóválva. Vidéki lány vagyok, és mióta a nagyvárosba költöztem annyira hiányzik nekem a természet, hogy egy maroknyi füves terület is felvidít, így nem győztem beszippantani a friss levegőt, és gyönyörködni a lovakban, habár nem ezért jöttem ide. Ez csak a bónusz volt aznapra.
Amikor megérkeztem a gondozóknak fenntartott kis házhoz, az egyikőjük éppen késői reggelijét, vagy korai ebédjét fogyasztotta, de egyből felpattant, hogy fogadni tudjon, és ahogy elmondtam, mit szeretnék, már vezetett is hátra azokhoz a kennelsorokhoz, ahol a Futrinka védencei voltak. Mindenkit gyorsan bemutatott nekem, alig győztem megjegyezni a neveket, és a történeteket - mindent, tényleg mindent tudott róluk, és az a szeretet, ahogy beszélt róluk, hihetetlenül megható volt.
Az első választottam Szerra lett, nem tudnám már megmondani, miért. Valószínűleg, bennem volt az is, hogy gyönyörű kutya, egy német vizsla szuka, szinte még kölyök. És az életerő, ami sugárzott a tekintetéből!
Tudjátok, egy kennelsoron álldogálva nehéz dönteni, ki legyen az, akit kitüntetsz a figyelmeddel: mindegyikük harcol érte, mindegyikük története más miatt hat meg, és mindegyiküknek óriási szüksége van rád, és arra, hogy legalább egy séta erejéig ő legyen a mindened. És valahogyan a bűntudat fogott el, hogy nem tudom mindet egyszerre sétálni vinni, de másrészről, azt szerettem volna, ha legalább az az egy, aki éppen velem van, érezze, hogy ott vagyok lélekben, és tartalmas időt töltsünk el együtt.
Szerra egyébként egy energiabomba, egy részről, mert vizsla, és ritkán tudja kiélni az ösztöneit - mindent látni, szaglászni, érezni, tudni akar; másrészről tagadhatatlanul gyerek még. Az egész séta úgy nézett ki, hogy ő ment, és húzott, én meg pattogtam utána a póráz másik végébe csimpaszkodva. De valahogy nem volt szívem elkezdeni őt nevelgetni, mert annyit be van zárva, akkor legalább egy kicsit hadd élje ki magát... Viszont nagyon hamar elkezdett rám figyelni, szerintem borzasztóan gyorsan meg fogja tudni tanulni, hogyan jöjjön szépen a pórázon, láb mellett. A többi kutyus, legyen akár kerítésen belül, akár kívül - mind nagyon érdekelte, nagy lendülettel, játékosan ment volna oda hozzájuk. Kipróbáltam pár trükköt is vele - leültettem, megállítottam, és szívesen tette, amit kértem, bújt, a végén már pacsit is adott, hihetetlen gyorsan megértette, mit akarok tőle. Akármennyire is mantráztam magamban, hogy ne, ne akarj kutyával hazamenni, nem bírtam magammal, rá kellett kérdeznem, mi a státusza - Szerra májusban utazik Németországba a gazdijához, a kis mázlista. :)
A második sétatársam egy 7 éves, tacskó keverék kutyus lett, Pláne. Benne az tetszett meg, hogy nagyon lelkes volt, de nagyon konszolidáltan - nem sírt, nem ugatott, valahogy mégis minden porcikájából az áradt, hogy jönni akar, és mivel vele már érkezésemkor is szemeztem, így ő lett a következő kiválasztott.
Egészen más volt vele sétálni, mint Szerrával. Pláne nagyon nyugis, higgadt kutyus, tökéletesen sétált mellettem a pórázon, nem húzott, 10 centire sem akart elhúzódni tőlem, nagyon odafigyelt rám. Komolyan, egy ilyen tündér, aki ennyire jól szocializálódott mind az emberekkel, mind a többi kutyával, mit keres még itt? Egy kennelbe zárva? Miért nem egy szerető család tökéletes kis házi kedvence, ahol végre megmutathatná, hogyan tud szeretni? Pláne története igen szomorú - elvesztette gazdáját, és nem maradt senki, aki gondoskodjon róla, így került hát a Futrinka Egyesület gondozásába, így is ezerszer jobban járva, mintha elaltatták volna. Itt legalább a gondozók szeretik, és törődnek vele, de ennyi kutyának egyszerre képtelenség annyi törődést adni, amennyi valóban elég lenne, amennyire igényük lenne... Borzalmasan fájó szívvel vittem vissza a helyére. "Gyere, Pláne, menjünk most már haza!" - csúszott ki a számon, amikor már nem bírtuk tovább a hőséget, a kis drága selymes, fekete bundája csak úgy itta magába a meleget. De otthon ez neki? Reméljük, nem. Reméljük, hogy ez csak egy állomás, és lassan tényleg hazaérkezik.
Mikor visszaértem vele, úgy éreztem, nem bírom tovább - égett az arcom, a vállam, már a napszemüveget fel sem tettem, attól félve, hogy a körvonala beleég az arcomba, és majd a munkatársaim nagy szemeket meresztenek rám az irodában. Úgy gondoltam, aznapra végeztem, megtettem, amit tudtam, és jó érzéssel vegyes bánattal zártam volna le a napot - nem segíthettem mindenkin, de legalább két kutyuson igen.
Azonban, mikor a pórázt tettem volna vissza a helyére a gondozó segítségével, ő ezt kérdezte: "Na, ki lesz a következő? Vagy... már mész is haza?". A hangja, a pillantása kicsit bizonytalan volt - nem akart rám erőltetni semmit, már annak is örültek, hogy kimentem, vittem pár rúd kutyaszalámit, amivel könnyebb lesz beadni a kutyusoknak a gyógyszert, ha szükséges, de tény, hogy nagyon örültek egy pár segítő kéznek, és a lelkesedésemnek.
Hulla voltam, szétégve, a kétórányi sétálgatástól fáradtan, de pár másodperc alatt, szinte nem is gondolkodva bólintottam, és mondtam, hogy Barby lesz a következő. Barby különleges eset, róla már olvastam Facebookon, és őszintén meglepett, hogy még nincs ideiglenes gazdinál, hanem a menhelyen van. Neki ugyanis tényleg nagyon kellene a figyelem, és a rehabilitáció. Eleinte kicsit tétováztam is, hogy kivigyem-e, mert rettentően félénk kutyus. Hogy mennyire? Ilyet még nem láttam életemben - szó szerint megijedt az árnyékától is. Szörnyű volt látni, de nyugodt akartam maradni, hogy a sétán magabiztos, nyugodt energiát tapasztaljon, hogy tudja, mellettem biztonságban van. Eleinte nem akart jönni, úgy nézett ki, mint aki menekülőutat keres, de ahogy kiértünk a lovarda területéről, feloldódni látszott, és hagyta magát vezetni az ösztönei által - úgy tapadt a földre az orrával, mint egy kis porszívó. Csodák csodájára, a séta végére is hatalmas sikert értünk el: már nem teljesen behúzva tartotta a farkát, mint eleinte, kicsit felszabadult.
Pórázon még nem sétál szépen, nagyon türelmesen kell vezetgetni, irányítgatni, hogy ne érezze magát veszélyben, ne ijedjen meg. A többi kutyától tartott, amint meglátta őket, megállt, majd leült a lábamra és addig helyezkedett, hogy a másik kutyától el legyen takarva. Habár hagytam neki, nem kezdtem el tutujgatni, nem akartam erre a viselkedésre ösztönözni, nyugodt maradtam, és próbáltam azt sugározni, hogy nem lesz baj, amíg engem lát. Nagyon fájó szívvel vittem vissza a helyére, amint visszaértünk ismét begubózott a házába, alig mert onnan kitekinteni.
Mire mindhárom kutyával megtettem a magunk kis körét, úgy éreztem, a lábaim ólomból vannak, de mérhetetlen büszkeség járt át, mert segíthettem. A magam módján.
A városba visszafelé tartó vonaton még áltattam magam, de ahogy hazaértem, és rázendített a vihar, Szerrára gondoltam, Plánéra, és Barbyra, meg a többi csupa szív kutyusra, akik egy kennel mélyén hallgatták a mennydörgést - mégis kit akarok én átverni? Visszavonhatatlanul beléjük szerettem.
Összességében, hihetetlen napot zártam - rettentően elfáradtam, de szellemileg és lelkileg is úgy felfrissültem, mint már régen nem. És mindezt úgy, hogy nem tettem mást, csak a szabadidőmből egy kicsit olyanokra áldoztam, akiknek nagyon kell a segítség. Ha azt nem is tudom elérni ezzel a cikkel, hogy a kutyusok, akiket bemutattam, hamar gazdára találjanak, de remélem, azt megmutathatom, hogy igen, egy ember is tud segíteni. Nem csak pénzzel, nem csak örökbefogadással, hanem így egyszerűen - egy sétával.
További információk a kutyusokról és az örökbefogadás menetéről: http://www.futrinkautca.hu/
