Talán Atosz eltűnése és megkeresése nem kevert akkora port, mint a múltkor Ároné, én mégis szeretnék beszélni róla kicsit, mivel mind a szülővárosom, mind jómagam érintett voltam benne.
Most töritek a fejeteket, hogy ki is Atosz?
Nos, ő. (Bocsánat a kép minőségért, a kutyus nagyon izgága volt, és sötét is volt. :))
Vizsla-labrador szerű keverék fiúcska, selymes, zsemleszínű bundával, mellkasán fehér folttal, hatalmas szeretettel az emberek felé, pusziosztó génekkel.
Mikor először találkoztam vele, a nevét sem tudtam. Épp a telekocsim felé indultam, ő meg nagy lendülettel szaladt felém, mintha mindig csak engem keresett volna, vagy mintha sok idő óta akkor találkoznánk újra. Ő nem tudhatta, hogy akkor – aznap már ki tudja hanyadjára próbálkozva – jó emberbe botlott. Vagyis majdnem jóba. Meggyőződésem, hogy a gazdáit kereste, mert nem talált haza, s habár én nem a gazdája vagyok, de egy állatmentő szervezet önkénteseként, minden tőlem telhetőt szerettem volna megtenni, hogy a kajla cukiság hazakerüljön.
Fotókat készítettem, telefonálgatni kezdtem, mindent, amit tudtam lejegyzeteltem róla, és több csoportban is megosztottam a social media platformokon – abban a pillanatban, útban vissza Budapest felé, nem tehettem többet.
Azonban, ez mind nem lett volna elég, ha azok az emberek, akik akkor a telefonjaikon vagy számítógépeiken látják a segítségkérésemet, nem reagálnak. De reagáltak. Kérésemet több, mint 200-an osztották meg néhány órán belül. Először a gazdit találtuk meg, majd arra derült fény, hogy a kutyus bőven elmászkált az otthonától, végül, ma délelőtt fél 11 körül már arról kaptam információt, hogy a kutyust a gazdi be tudta fogni, otthon van.
Ha belegondolok, hogy az egész történet tegnap este fél 8-kor indult, majd nem telt el 24 óra és a kutyus épségben hazaért, még most is borsózik a karom.
Nem lehetek elég hálás a PCAS Állatmentésnek, az Ebreményes csapatnak, amiért megosztották a felhívásomat, ileltve mozgósítani próbálták az embereiket, de főleg nektek, NEKED, aki úgy döntöttél, hogy nem hagyod figyelmen kívül Atosz sorsát, és egy megosztással segítettél, vagy éppen arról küldtél jelentést, merre láttad a városban (mondtam már, hogy a nyíregyházi krúdysok a legmenőbbek?).
Sokszor lenyűgözött már a közösség ereje, de most, amikor ilyen szörnyű világot élünk, hetente, sőt naponta kínoznak meg állatokat (ha még csak állatokról lenne szó, de az emberek egymással sem bánnak jól...), amikor sorra telnek meg a gyepmesteri telepek altatásra váró kutyákkal... vagy amikor belegondolok, mi lett volna, ha olyanok kezébe kerül a kutyus, ahonnan többé nem kerül haza... Szóval ennek a történetnek nagyon sokféleképpen lehetett volna vége, de NEKTEK hála, happy end-del zárul.