Mióta az eszemet tudom, keresem a módját, hogyan segíthetek a gazdátlan, árva állatokon. Mindig is támogattam a menhelyeket a magam módján, nem csak anyagilag, de sokszor ételt küldtünk nekik, takarókat, elvittem a kutyákat sétálni, nagyon jó érzés nekik segíteni, ha máshogy nem, hát így.
Egy ideje már az ideigleglenes gazdisággal is szemeztem, ebben főleg a kolléganőm-barátnőm volt a bűnös, ő rendszeresen vállal ideiglenes kutyákat, és ahogy hallgattam a beszámolóit - és ő nem kímélt, minden árnyoldalát is elmondta - megfogalmazódott bennem, hogy én is ezt akarom.
Aztán írtam a Vizslamentésnek, akiknek a munkásságát már egy ideje követtem Facebookon, és lenyűgözött az a fáradhatatlanság és az az odaadás, amit tanúsítottak - az ő ideiglenes gazdi csapatukba akartam tartozni.
Szó szót követett, teltek a napok, majd írtak: lenne egy lányka, csütörtöktől vasárnapig. Úton van Gyöngyösről, nem tudják, milyen állapotban. Jöhet?
Én meg gondolkodás nélkül írtam rá, hogy várom szeretettel, nem is tudom, mi ütött belém, át sem gondoltam az egészet rendesen, csak az érzelmeimre hallgattam.
Aztán folyamatosan forró dróton voltam a Vizslamentős lányokkal, tájékoztattak a jövevény állapotáról - nem volt jó. Vemhes volt, de a kölykei már az anyaméhben elpusztultak, műteni kellett. Akkor már ivartalanították is, hogy egyből eleget is tegyenek az ivartalanítási kötelezettségnek, ne kelljen majd később még egyszer műteni a kutyát.
Fél 9 körül értem oda érte az állatorvoshoz, ébredezett, miközben hallgattam az újabb infókat: a fülét plasztikázni kellett, ketté volt szinte szakadva, majd napi kétszer kell cserélnem rajta a kötést. A gallért ott ne hagyjam, se a féreghajtót - nyakörv, póráz a kezemben volt, a kutya a csomagtartóban, elindultunk haza. Szörnyen büdös volt szegény kutya, sem az utcán, esőben keringés nem tett jót neki, sem az ól, amiben egy éjszakát töltött, a műtéttel járó szagoktól (fertőtlenítő, miegymás), már ne is beszéljünk. Természetesen, a gallért ott hagytuk, vissza kell menni érte.
Ahogy a hátsó ülésről a kutya felé fordultam, menetiránynak háttal, és belélegeztem ez a bűzt, a gyomrom felkavarodott, Dalma, fuvarozónk leereszti nekem kicsit az ablakot.
Nem könnyű felcipelni egy félig kómás kutyát a lakásba, még lifttel sem, de sikeresen végrehajtottuk a küldetést - kialakítottuk neki a helyet, pólót adtunk rá, hogy a hasát ne piszkálja, egyelőre a gallér még a földön pihen mellette - úgysem tudtam levenni róla a szemem, csak ültem mellette, és próbáltam felfogni, hogy itt van velem. Eperke. Mennyire kedves név! Én Málnának szerettem volna, de a Vizslamentésnek volt már ilyen kutyája, így mire az állatorvoshoz értem, márt Eperkének nevezték. Végül is, megteszi. :)
Még másfél-két órán keresztül volt kómás a kutya, addig folyamatosan küldöm a helyzetjelentéseket a Vizslamentőknek, nem akarnak magamra hagyni egy percre sem, fogják a kezem az ideiglenes gazdisághoz vezető rögös úton.
Fél 12 körül Eperke magához tér, nyöszörög és az ajtót bámulja, bepánikolok - máris utál itt lenni? Evelin tanácsára sétálni viszem, már ekkor gyanússá válik, hogy ez a kutya szobatiszta, pedig nem erre számítottam. Egy laza, késő éjjeli sétán, amikor Eperke egy méterre sem mert eltávolodni tőlem, és úgy várta az utasításokat tőlem, hogy merre menjen, mintha mindig is én lettem volna a gazdája - összebarátkozunk. Így, ilyen röviden, én megszeretem őt, ő elkezd bízni bennem.
Ahogy visszatértünk a lakásba, nyöszörög még egy picit - gondolom ment ki belőle a fájdalomcsillapító - majd elaludt, de nem tartott ez a jólét sokáig, végül egész éjjel fent voltunk, és csak akkor nyugodt meg picit, ha úgy, büdösen, bolhásan, elkezdhetett igazán magyar vizsla módon hozzám bújni.
Másnap már sokkal jobb volt a kedve - reggel is, délben is nagyot sétáltunk, végre elkezdett inni, délután már ehetett is, azzal a lendülettel a féreghajtót is megkapta, majd vártuk, hogy Evelin két mentett kutya között hozzánk is beessen és megtanítson fület kötözni. A mutatvány nem nehéz, de azért ketten jobb csinálni, hogy a kutya még véletlenül se tudja rázni a fülét. Végül, mire Eperke vasárnap eltávozik, már egyedül, fél kézzel is lazán fület kötök.
Kaptunk egy gyógyszert megint, felülfertőződés elleni tablettákat, napi egyet kellett megetetnem vele, de ez a kutya egy angyal, úgy elrágja egy kis csirke husival, mint ahogy azt kell, nem forgatja ki a szájából, meg sem mukkan. A kötözést is odaadóan viselte, a gallérral sem küzdött sokat, és ahogy a barátaim jöttek-mentek, hogy lássák az első ebet, akit befogadtam, mindegyiküket jól viselte.
Habár sokat volt még kókadt, sok minden nagyon még nem érdekelte, az azért fix pont volt, hogy mindig úgy aludjon el, hogy hozzám érhet közben.
A két és fél - három nap, amit együtt töltöttünk, míg érte nem jöttek, rettentően gyorsan telt el, olyan volt, mintha Eperke mindig is az én kutyám lett volna. Hosszan sétálgattunk a Duna parton, napközben szeretgettem, főztem rá, ápolgattam a lelkét, és elkezdődött köztünk valami... valami, ami miatt ez az angyal nagyon nem akaródzott elmenni tőlem, és azóta sem tudom, jól tettem-e, hogy elengedtem. Jó helye van most is, egy ideiglenes páros vigyáz rá, nagyon szeretik, gondosan ápolják, de nem tudok nem aggódni miatta, nem tudok nem rá gondolni. Hál Istennek, olyan helyre került, ahonnan minden nap kapok beszámolót, így nyomon tudom követni a sorsát - remélem, hogy azután is hallani fogok róla, hogy gazdira talált, egy végleges, szerető családra.
Hogy mi a tanulság? Ideiglenes gazdinak lenni nem könnyű. Nem minden szituáció ideális, minden kutyával, akit befogadunk, adódhatnak gondok - nekem szerencsém volt, én egy tökéletes kutyát kaptam a sorstól, így elsőre is. De a legfontosabb, hogy az ideiglenes gazdik munkájára borzasztó nagy szükség van, sokkal, de sokkal könnyebben tud szerető, gondoskodó kezek között felépülni a kutyus fizikai és mentális sérüléseiből, ha egy otthonban gyógyulgathat. Ha megteheted, légy te is ideiglenes gazdi - az az érzés, amit az ad, hogy segíthettél, egyszerűen leírhatatlan.
Nem tudom, mikor lesz nálam ismét ideiglenes kutyus, nem tudom, milyen lesz, de azt tudom, hogy innen nincs visszaút.
Eperke az új helyén :)
Ezúton szeretném megköszönni a Vizslamentés csapatának az áldozatos munkájukat. Több száz olyan kutyus van, mint Eperke, és lesz is még - ne hagyjátok abba, amit csináltok! https://www.facebook.com/vizslamentes?fref=ts
Ha te is ideiglenes gazdi vagy, és volt/van nálad olyan kutyus, akinek a történetét, küldd el nekünk, és mi megosztjuk itt, a blogon!
Szeretnétek Eperkét örökbe fogadni? Írjatok az info@vizslamentes.hu email címre!
